Mostantól itt olvashattok (egy darabig legalábbis).

Ja, és még szombaton este hívott B., hogy mi újság, miért nem mentem edzőtáborba, meg mesélt a vizsgájáról, a sérült kezéről (arról én faggattam), meg hogy épp most indulnak a szokásos utolsó estés bulizásra. Jó volt vele beszélni, jólesett, hogy gondolt rám és felhívott. Aztán letettük, majd fél óra múlva újra felhívott, hogy most kaptam meg a rizspapíros vizsgadiplomámat (ami az 1 éves kivárási idő után illet meg - hát ebből másfél lett, de sebaj), és hogy ő szépen átvette, begyűrte a zsebébe, és mellesleg DZ hiányol engem. Jót vigyorogtam rajta, tökre átjött az az edzőtábori utolsó estés hangulat, amikor már mindenki túl van pár koktélon (B.-ék szokásosan Mojito-znak, pöpecül mentalevéllel, mindennel), kiereszted a gőzt a vizsga, vagy csak szimplán az edzések után, és mész megváltani a világot. :) Akkor kicsit megmozdult a szívem, sajnáltam, hogy nem lehetek most velük.. De összességében nem bánom mégsem, hogy nem mentem le.

Lehet, hogy visszaköltözöm hamarosan a blogspot-ra, mert az új rendszerem nem támogatja valahogy a szöveg tördelését itt, így egybe meg kicsit gáz. :-/ Nem szívesen megyek innen el - na nem mintha olyan tökéletes lenne a freeblog - de barátságosabb a magyar környezet. Szóval itt nincs HTML szerkesztés ebben, nem nagyon tudok mit tenni, de ha valakinek esetleg van valami jó tippje, szívesen fogadom. Még pénteken kérdezte T., hogy mit fogok csinálni hétvégén, mondtam neki, hogy még mindig olyan furcsa, hogy nem tanfolyamon ülök reggeltől-estig hétvégente, hogy sokszor nem is tervezek előre semmit, csak szombat reggel, amikor felkómázok az ágyból, jövök rá, hogy jéé, egy szabad nap, mit is kéne csinálni.. (tanulni biztos nem). Aztán végül mégis jól eltelt ez a két nap. Szombaton elmentem E.-ékhez - van egy 8 hetes boxerük, mindenképp meg szerettem volna nézni, gondoltam, hogy imádnivaló kis vacak lesz, akibe rögtön beleszeretek. Hát az is volt, egy édes kis gombóc, zsemlebarna színű, fekete feje van és gombszemei. Ha az öledbe veszed, ott hamarosan szuszogva elalszik. Ja, és horkol is, ami kiváltképp mulatságos, mint egy kis török basa. Beszélgettünk, kávéztunk, kutyáztunk, aztán később kicsit tévéztünk kajálás közben. E. férje kiugrott a szomszédos kisboltba, ahonnan hozott olyan isteni finom kiflit, amilyen finomat még talán soha nem ettem. Meg sütöttünk ki fokhagymás-sajtos kis kolbászkákat, az is mennyei volt, ettünk hozzá paprikát, meg a friss, ropogós kiflit, F. meg hozott még kókuszgolyót meg linzert is, az előbbit elnyammogtuk a kávéhoz. Komolyan mondom mennyei lakoma volt, ahhoz képest, hogy semmi extrát nem ettünk végülis. Aztán E.-ék jól felpakoltak, megkaptam a maradék 3 kiflit, egy linzert, egy yoghurtot, meg egy Philadelphia vajkrémet. Ma meg nagybátyámékhoz mentünk a tesómmal, ott kaptunk finom ebédet (húsleves, rántott csirkemell krumplival, sárgadinnye, fagyi, kávé..), tesóm megkapta a szülinapi ajándékát tőlük, de végül nem akart működni, így útban a Velencei tóra benéztünk még a Media Markt-ba, hogy visszacseréljék vagy levásároljuk az árát a cuccnak. Végül tesóm nem talált semmit, a pénzt visszaadták, mi meg nagybátyám feleségével kaptunk a nagybátyámtólegy édes Nokiás telefontartót, amit már akkor kiszemeltem, amikor még nem is volt meg ez a L'Amour kollekciós telcsim. Csak rózsaszínben volt, és mindössze 2 db., de szerintem szép színű, és tökre örültünk neki, mint a gyerekek, esküszöm. Tök jó helyre mentünk, alig volt 8-10 ember (ez egy bérelt vitorlásklub strandja igazából), befeküdtünk az árnyékba olvasgatni, aztán ettünk dinnyét meg jégkrémet, később a vízbe is bemerészkedtem, ha már mindenki belement, de jól tettem, mert olyan finom volt, jólesett abban a nagy hőségben. Aztán este 8 után indultunk csak vissza, egyrészt a forgalom miatt nem mertünk előbb, másrészt olyan jól éreztük ott magunkat, nem annyira akaródzott elindulnunk. A Batyin felvettek Bee-ék Verypasival, és hazafurikáztak, cserébe megkapták a hőn áhított sajtjukat a hűtőből. :)

Pénteken reggel voltam squashon, jó volt nagyon, csomót röhögtünk T.-vel, megbeszéltem vele azt is, hogy jövő héten 3x megyek majd 2 helyett, jó fej volt, rögtön be is írt a naptárjába. Annyira hiányzik a sok mozgás most, hogy nincsenek edzések..Hihetetlen. Nem akarok teljesen elpunnyadni. A gatyáimon már így is érzem a sok kihagyást. Az üzletben nem volt semmi különös, dolgozgattunk, aztán bátyó kitalálta, hogy kell már nekem tényleg egy új gép, mert ugye ez mindig elromlik szegény, már ezer éves, vagy inkább laptop, hogy ha hazamegyek néha anyuékhoz, ott is tudjak netezni (a függőség, ugye), és már egy ideje keresgél nekem jó áron gépet. Mostanság nagyon nézegette a Macintosht, majd arra eszméltem, hogy telefonált párat, és záráskor közölte, hogy 3/4 7-kor várnak minket a számítógépes boltban (5-ig volt elvileg nyitva).Aztán megnézhettük a kiszemelt kis notebook-ot, 4 éves, de tök szuper állapotban van, titánium és csodaszép. Mondtam bátyónak, hogy ezt most úgy veszem, mint előszülinapi ajándék. Utána még beültünk a Menzába, én egy dinnye-őszibarack tálat ettem, közben megnézegettük kicsit a gépet, nagyon fasza. Olyan, mint egy álom, hogy nekem is van már notebook-om. :)

Telnek a hétköznapok szépen. Bent vagyok az üzletben, és igazából tökre élvezem. Szeretek ott lenni, szeretem a hely hangulatát, jól érzem magam a tesóm és Cs. mellett. Leginkább az új honlappal foglalkozom - fordítok bele cikkeket, keresek hozzá képeket, hírlevelet állítok össze, keresem a hibákat, elírásokat. Néha szaladgálok ide-oda, ha elküldenek valamiért, felveszem a telefonokat, segítek amiben tudok. Meg most már igyekszem aktívan résztvenni a kiszolgálásban is, amikor tudok, na és persze figyelek meg tanulok. Szóval nem untakozom, és ez jó.

Kedd este meg voltunk vacsorázni az unokatesómékkal az Udvarházban, fent a hegyen. Igazából a Pomo D'Oro-ba akartunk menni ugye, de megint nem volt hely, csak este 9 után, az meg már késő. De végül nagyon jó volt, mert a hűvös időre való tekintettel bent voltunk, és a fenti panorámateremben terítettek meg nekünk, közvetlenül az ablak mellett, ahonnan gyönyörű a kilátás. Csak elfordítod kissé a fejed, és alattad hever Budapest, látod az összes hidat. A hab a tortán az volt, hogy éppen tüzijáték volt, amit kiválóan láthattunk onnan (a kiscsajok nagyon élvezték).

A pincér jó fej volt nagyon, bár kétszer majdnem megállt a szíve szerencsétlennek (egyszer amikor J. megviccelte, úgy csinált mintha mást kapott volna, mint amit rendelt), a másik pincér, akivel már kifele menet találkoztunk a teraszon, és aki múltkor szolgált ki minket, amikor pár hónapja ott voltunk anyuék esküvője után, (és aki mellesleg szerintem valami kisebb főmufti lehet, mert öltönyben mászkált), megismert minket, és arra is emlékezett, hogy melyik asztalnál ültünk kint. Le is esett az állunk.
Szóval nagyon jól éreztem magam, ettünk finomakat, én Cézár-salátát, meg Somlóival töltött palacsintát erdei gyümölcsökkel, nyamm.

Ma meg bátyó szülinapja volt, anyu csinált finom ebédet ez alkalomra, meg volt a Szamosból gyümölcsös túrótorta (finom könnyű), én meg kitaláltam, hogy vegyünk neki CD-s/MP3-as autórádiót, mert annak biztos örülne. Cs.-vel kitaláltuk, hogy adjuk neki ezt akkor közösen, és ő addig az ebédszünetben kiment megvenni, majd délután átadtuk neki - iszonyúan örült neki, mondta, hogy nagyon nagy ötlet volt, úgyhogy én is örültem.

Ezen a héten van az edzőtábor (szóval mégse mentem), érkeznek a hírek közben, B.-nek állítólag valami történt a kezével, egy másik srác eltörte a csuklóját, szóval ott is zajlik az élet. Furcsa, valahogy nem vágyom oda. Sose gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat.

A gépem meg megint elromlott, tegnap este raktam új windowst, úgyhogy most megint műxik ideig-óráig. Bátyó már nézeget nekem laptop-okat, húú... szuper lenne. Továbbá akarok új sablont, de még nem találtam ki milyet, micsoda dilemmák. :)

Gyorsan telnek a napok, nincs nagyon időm írni.

Szombaton Bécsben voltunk tesómmal, munka ügyben, hazafelé még azért benéztünk a Shopping City-be, de igazából célirányosan, így csak cipőboltokba ugrottunk be - az ottani Humanic-ban tízszer nagyobb a választék, és szerintem sokkal olcsóbb is, mint itthon. Találtam magamnak én is egy jó kis Esprit cipőt, ami elegáns, de mégis kicsit sportos, jópofa.
Aztán mondtam a tesóméknak, hogy engem hagyjanak a Mangoban, amíg megnézik a többi cipőboltot, én elleszek ott. Végül tök csalódott voltam, mert semmi jót nem láttam ott, csak egy kék pénztárcát, amit megvettem N.-nek szülinapjára.
Amúgy tök hamar megjártuk az utat, 3 óra oda, 3 vissza.

Még aznap elmentünk az unokatesómékkal este vacsizni; mivel a Pomo D'Oro-ban nem volt már hely, így az Iguana mexikói étterembe mentünk, tesóm javaslatára. Kértünk ketten bátyóval egy kukoricalevest (a tetején pirított bacon és bébikukoricák voltak, nyami), aztán főételnek végül alig tudtam választani, mert mindenhez babpüré meg/vagy chili, vagy egyéb olyan volt, amit nem csípek nagyon, de végül egy Iguana club sandwich mellett maradtam. Nem volt rossz, de túlságosan nem is voltam elragadtatva sem.

Ma meg reggel állatkertben voltak, anyu meg otthon csinált ebédet, én meg sütöttem palacsintát, majd olyan 4 körül megérkeztek ők is. Ettünk-ittunk, volt még főtt kukorica, dinnye és fagyi is, aztán a csajoknak előkapartam a régi plüssállataimat a szekrény tetejéről, teljesen odavoltak, olyan édesek, nekik adtam mindet.
Aztán tesóm megpendítette nekik, hogy vett múltkor tök jó frizbit, így végül kitaláltuk, hogy menjünk le a parkba játszani. Jó volt nagyon, tökre élveztük, jól kiugráltuk magunkat.

Aztán holnap ők lemennek egy napra Egerbe, kedden tervbe van véve a szoborpark, amit szeretnének megnézni, meg egy Harley-Davidson boltot kéne találnunk, a Pomo D'Oro-ba is el szeretnénk őket vinni, mert J. kedvence az olasz kaja. Azután ők szerdán elutaznak Horvátországba, meg Balatonra, és aztán már csak 2 napra jönnek haza július végén, mielőtt visszamennének Amerikába.

Bátyóval hazafele beugrottunk a videotékába, úgyhogy én is kivettem egy filmet, a Jóbarátnőket, most megyek és megnézem, aztán holnap reggel megyek squash-ra, utána meg bátyóval ügyeket intézni, majd 4-re megyünk dokihoz a vállát megmutatni, nagyon kíváncsi vagyok mit mond az orvos rá.

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy mikor észrevettem tegnap, hogy eltörött félig az egyetlen szandálom sarka, hisztérikusan berohantam a Mammutba cipőt venni. Persze pesszimista voltam, mert ez a procedúra általában hónapokat vesz igénybe, de azért megpróbáltam. A Deichmann-ba mentem először, mert az aránylag olcsó, és időnként ki lehet fogni jó darabokat. És mázlim volt, rátaláltam a kis édesre.

Mivel elég hideg is volt, fel is vettem rögtön, és nagyon kényelmes.
8-kor találkoztunk a tanfolyamos csoporttársaimmal a Moszkván (2 sráccal és egy lánnyal), mert megbeszéltük, hogy ma ünnepeljük meg a múltkori sikeres vizsgánkat.
Jó sokat keresgéltünk a környéken, mert ők mindenképp egy szürke, füstös kis kocsmába akartak menni, de végül megleltük a nekünk valót, bár én annyira nem vagyok oda az ilyen helyekért, de azért nem volt vészes. Ittam kb. 4 gin-tonikot (azért a kábé, mert már a második után sem tudtam éppen hányadikat iszom), amúgy annyira nem ütött ki, épp csak becsiccsentettem egy picit, de jólesett nagyon.

Ma meg ott a nyaraló közelében, Szentendrén ebédeltünk az unokatesómékkal, egy közeli kis házias étteremben, ahova anyuék néha szoktak menni, ha épp nem főznek. Nagyon finom volt végül, egy hagymalevest ettem cipóban, meg valami fahéjas almával töltött csirkemellet. Kicsit beszélgettünk még, kávéztunk, aztán lenéztünk a Duna partra is.
Majd 5-re mentünk a cirkuszhoz, megvettük nekik a jegyet, aztán anyuékat hazavittük, mi meg a bátyóval bementünk még az üzletbe.

Szerda reggel a János kórházban kezdtük a napot bátyóval - micsoda fantasztikus program, sokkot kaptam, sose volt még ilyen jó. Őt egy barátja bejelentette egy dokihoz (mint jó ismerőséhez), aki egy bizonyos osztályon a nagygóré, én látásból ismertem csak, nem gondoltam, hogy ilyen szimpi. Az eleje mondjuk kicsit izgi volt, mert tesóm rádöbbent, hogy még amikor múltkor ellátták a János traumatológián a vállát (másfél hete), nem adták vissza a Taj-kártyáját és a lakcímkártyáját. Fasza.

A doki kikérdezte a tesómat alaposan, türelmesen, aztán megmérte a vérnyomását (kicsit magas), meghallgatta, stb., aztán csináltatott neki EKG-t, ultrahangot, majd leküldte a laborba is, ahova már nekem is volt beutalóm.
Ma mentem az eredményekért, háát.. vegyesek. Nekem, ami pozitív, hogy a vasam tök fasza, majdnem maximumon van, viszont a koleszterinem szokásosan magas, amit már megmondtak, hogy örököltem sajnos, de szerintem kellene rá valamit szednem lassan, nehogy rossz vége legyen..
Kellemetlen meglepetés, hogy bátyónak is magas a koleszterinje.. pedig ő sem eszik semmi zsírosat, és heti 4-5x sportol, szóval biztos ő is szépen megörökölte. És ami kicsit aggasztó, hogy rettentő magas a kreatinkináz (MB) szintje. Utánaolvasgattam kicsit, de ezzel csak frászt kapok, úgyhogy inkább nem próbálok kiokkumulálni semmit, majd a dokival úgyis konzultál.

Szóval a vérvétel után húztunk anyuékhoz haza, nemsokára unokatesóék is befutottak. Olyan furcsa volt, ennyi év után újra találkozni, de annyira jó érzés is! A harmadik másodpercben már úgy éreztem, mintha ott folytatnánk a beszélgetést, ahol 13 éve abbahagytuk, furcsa érzés. A kiscsajok (egyik 10, másik 9 éves) meg imádnivalóak, szó szerint. Üdvözlésül átölelgettek minket, nagyon kis édesek voltak, és egyáltalán nem voltak megszeppentek, nagyon tökös kis csajszik, feltalálják magukat és nem szégyenlősek, ellenben baromi jólneveltek és udvariasak. Hát, öröm megismerni őket, komolyan.

Leültek kicsit, beszélgettünk egy nagyot, aztán kimentünk a telekre, lecuccoltak, megmutattuk mi hol van, szegény kiscsajok már iszonyú fáradtak voltak a repülő miatt, de még gyorsan elmentünk ebédelni, mert éhesek voltak azért.

A Red Lion Pub-ban kötöttünk ki végül, Szentendre belvárosában - egyszer, sok-sok évvel ezelőtt voltunk már ott, egy nagyon kedves edzőtársam dolgozott ott séfként, és az nagyon megmaradt bennem, hogy el voltunk ájulva teljesen a sajtlevestől, és a speckó koktéltól, amit ő kavart nekem: csillaggyümölcs volt ráaggatva, amitől igen dekoratív külseje volt, és az által ismertem meg a kardamomot is (mert hogy az volt benne, és nem győztem kérdezgetni, mitől van ilyen isteni íze ennek a cuccnak, hazafele meg memorizálgattam a fűszer nevét).
Na szóval ezek után mentünk oda, mert gondoltuk ott biztosan jót kapunk, és tényleg. A sajtleves, jelentem még mindig qrva finom, különösen a benne rejlő isteni mozarella darabokkal. Nyami.
Épp nem volt senki, így teljesen kényelembe helyezhettük magunkat, de aztán desszertet nem ettünk végül, meg hamarosan indultunk is, mert szegény kiscsajok már majdnem álmon-haltak, a kis drágák.
Jó őket látni nagyon, bárcsak többet tudnának maradni.

Amiről pedig vonakodva írok, mert ma már kisírtam könnyeimet..

Olyan nehéz ez a dolog. Van egy férfi, akiért egykor mindent odaadtál volna, akinek még a hangjától is megremegett a lábad. Aki egykor a mindenséget jelentette számodra, és akivel először léptél be a Felnőttek Birodalmába, és aki ezzel még maradandóbb nyomot hagyott az életedben, nyilván. Aztán eltávolodtok egymástól, mert ez az élet rendje mégis, így van ez jól, el kell fogadni, de attól még szeretitek egymást, csak már nem úgy, mint addig. Átalakulnak az érzések, legalábbis benned, józanabb és érettebb leszel, de ott vagytok azért egymásnak, bármi segítség kell, egymáshoz fordultok. Te annyira belevésődsz a szívébe, hogy minden egyes reggel, amikor elhalad az ablakod alatt kocsival, dudál kettőt, és felnéz az ablakodra. Te felhívod minden évben a névnapján, és megköszöntöd, és ha bármi olyan baj történik, amiben ő kompetens, azzal csakis hozzá fordulsz, ez az alap. Viszel neki sütit, meg a kedvenc kajáját is néha, szeretetből. Ő meg mesél kicsit olyankor magáról, te is magadról, majd egy ideig megint nem látjátok egymást.

Aztán egy napon megint elmész hozzá, és akkor megtudod azt a valamit, amitől hirtelen elakad a lélegzeted, és a szíved is kihagy egy ritmust, legalábbis úgy érzed.
Agydaganata van. Nagyobb, mint az ökle. Az egyik nyaki ütőere pedig elzáródott.
Ha kivennék az egész daganatot, lebénul a bal oldala. Ha nem veszik ki, rizikós, mi lesz a maradékkal. Az agyműtét után jön az érműtét.

Fel sem fogod szinte, nem is tudsz kipréselni magadból értelmes reakciót. Nem sírsz és nem esel kétségbe, mert tudat alatt érzed, hogy az rá sem lenne jó hatással. Erősnek kell lenni, és hinni benne (nem, az nem elég, tudni kell), hogy minden rendben lesz! Ez csak valami rossz álom, amit elhessegetünk majd.

Az alapgondolkodás szerint velünk nem történhet semmi, és a szeretteinkkel sem. Talán direkt vagyunk így programozva, hiszen máskülönben állandó rettegésben élnénk. Muszáj úgy hinnünk mélyen, legbelül, hogy mi nem lehetünk rákosak, aids-esek, és egyáltalán gyógyíthatatlan betegek. Vannak A Szörnyű Dolgok A Világban, és vagyunk Mi, akik ezeket messziről szemléljük és szörnyülködünk rajtuk. És amikor valami mégis történik, hirtelen lepereg előttünk az élet, és rá kell eszmélnünk, hogy nem, mi sem lehetünk kivételek, velünk is megtörténhet bármi. Hirtelen minden nagyon közel lesz, túlságosan is közel.

Miközben mondja, szorítja a kezed, és a második búcsúpuszi is kicsit középre csúszik.
"Megnyerem ezt a csatát." - ezzel búcsúzott.
Egész úton hazafele úgy közlekedsz, mint aki nem is tudja hol van, a napszemüveg jótékony fedezéke mögött hullanak a könnyeid, majd amint becsukod magad mögött az ajtót, kitör minden feszültség. Siratod azt is, ami még nincs, az életet, ami igenis igazságtalan, és minden elmúlt percet és napot, ami még vak tudattalanságban telt. Nem lehet vége, egyszerűen nem, hiszen egy ilyen embernek élnie kell, és szeretni, és szeretve lenni. A bőrödön még érzed az after-shave-je illatát. Fáj.
De mit tudsz tenni? Nyelni a könnyeidet, amikor mások látnak, és hagyni folyni, amikor nem.

Aztán végső kétségbeesésedben eszedbe jut valami. A naplóid. Előkeresed azt az időszakot, amik egymáshoz kötöttek titeket, és azon gondolkodsz, hogy lemásolod a részeket, amik róla, rólatok szólnak, és odaadod neki még a műtét előtt. Mintegy útravalóul, figyelem-elterelésül, kapaszkodásul, erőnyújtásul. Hiszen ez nagy dolog, és ezt ő is tudni fogja. Úgy írtad, hogy sosem fogja senki elolvasni, és végül mégis kitárod lelked legmélyebb zugait. Előtte.
Majd hirtelen arra gondolsz, hogy vajon tényleg jó ötlet? Vajon nem lehet, hogy ő búcsúnak érzékeli majd? Emléknek, lemondásnak, búcsúajándéknak, végső üzenetnek? Vajon nem érzi majd úgy, hogy azért kaphat betekintést, mert már sosem élheti ezt át, sosem gondolhat majd mindezekre többé..?
Úristen, mi lenne a jó? És ki mondja ezt meg és mikor?
Pár napom van, és nagyon félek. Nagyon féltem.

A jobb lábam teljesen leamortizáltam (persze lehetne még fokozni, de nem akarnám): kezdetként már egy ideje fájdogál a lábszáram alja, és a lábfejem felül, minden ok nélkül, néha még a talpam is, mintegy kiindulópontként, de mindeddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, főleg mert nem látszott semmi kívülről.  Aztán jött a tegnapelőtti éjszaka, amikor azt álmodtam, hogy húsevő bogarak mászkálnak a lábamban (túl sok Dr. House-t nézek), és amikor felébredtem, észrevettem, hogy bepirosodott egy csíkban a lábam. Ezután mentem squasholni, ahol T.-vel tovább boncolgattuk a húsevő bogarak mibenlétét, (T. javasolta, hogy rakjak a lábam mellé valami ízletesebb húst, mondjuk egy bélszínt, hátha arra kirohannak a lábamból), ráadásként még jött nekem a pisibogarakkal, akik felmásznak a pisiden és kampósak (fúj), úgyhogy kellemes témánk volt igazán. Aztán játék közben még sikerült rálépnem a labdára, amitől kissé meg van húzódva az Achillesem körül a lábam, majd mindezek után az öltözőben véletlenül (ez fontos tény) belerúgtam a padba, de úgy, hogy hallottam a nyomorult kislábujjamat reccsenni.

De még élek, meg minden, a kislábujjam gyönyörű fekete, a lábszáram pirosas, még jó, hogy a húzódásnak nincs külön színe. És ma reggel voltam orvosnál, de erről kicsit később...
Bátyót meg rávettem, hogy mutassa már meg dokinak a vállát, mert nagyon fáj neki, meg zsibbad is, hétfőre kapott időpontot.

Délután meg kimentünk enni bátyóval, és (ismét) sikerült alkotnom: a reggeli tejeskávé után ettem egy tejszínes barackkrém-levest, azután pedig egy paradicsomos káposzta főzeléket. Na most ez így együtt olyan hatással van rám, hogy egész délután azt hajtogattam, hogy soha többet nem eszem semmit, csak pránát, Cs. meg a tesóm meg ott röhögtek rajtam. Nem hánytam, meg semmi egyéb, csak úgy éreztem folyamatosan, mintha szétrobbanna a gyomrom, úgy tele van. Szerencsére most már jobb azért, úgyhogy holnapig még meggondolom ezt az evés-témát.

Holnap meg jönnek az unokatesómék Amerikából - 13 éve nem találkoztunk, azóta már született két kislányuk is, velük most fogunk először megismerkedni, izgi. 1 hétig lesznek itt, aztán mennek még ide-oda, majd a hónap végén még 2 napot itt töltenek, mielőtt hazautaznak. Ha bárkinek van valami jó programjavaslata, ahova mehetnénk 10 év körüli gyerkőcökkel, és amit azért mi is élvezünk, szóljon légyszi köszi (magyarul nem tudnak).

Reggel 8-kor megyünk vérvételre bátyóval, aztán unokatesóéknak fél 9-kor érkezik a gépük, és jönnek hozzánk, majd onnan megyünk együtt a nyaralóba, mert ott fognak lakni az alatt az egy hét alatt.

Ja, és ma megvettem L.-nek szülinapjára Viktor Pelevin könyvét, amit még isolde ajánlott a blogjában, és tipikusan L.-nek való téma, remélem még nem olvasta. És még meg szeretném neki venni a Delirium Tremens-es poharat a Belgában, amin anno sokat vigyorogtunk.
N. meg egy csodaszép gyűrűt kap tőlem, benne egy lapis lazuli kővel, aminek a képét egyszer mutattam neki, és azóta teljesen beleszeretett, bátyóék meg megcsinálják most - de meglepetés lesz. Szeretem, ha az álmok valóra válnak, akkor is, ha nem az én álmaim.

Arról inkább nem írok, tegnap reggel hogy ment a squash, mert szégyen és gyalázat, de mentségemre legyen mondva, már felkeléskor éreztem, hogy valami nem kóser velem. Aztán szédültem, később még a fejem is fájt, pedig nekem baromi ritkán szokott, squash közben kettős-láttam kicsit, és már pár perc után az egekbe szökött a pulzusom. T. megjegyezte, hogy nem kellett volna annyit szívni, igazán, és ejnye.

Utána mentem be az üzletbe, bátyóval elmentünk öntetni, fémjeleztetni, anyagot cserélni, meg átvételi papírzacsikat venni a nagykerben, ahol sikerült ismét alakítanom, amikor a pénztárnál a zacskónkba elkezdtem belepakolni az ott heverő kis ékszeres dobozokat - azt hívén, hogy azt is bátyó vette. A nő először csak döbbenten nézett, aztán szólt, hogy öööö, izé, az nem a miénk.
Hazaugrottunk ebédelni, mert anyu csinált finom csirkét, aztán onnan eljőve nagy hévvel kerestem a telefonom, biztos voltam benne, hogy otthon hagytam, de aztán kiderült, hogy az ölemben van. Az üzletben aztán leöntöttem magam ásványvízzel, de nem ám pár cseppel, hanem több decivel, és nem egyszer, hanem kétszer - egyszer a pólómat, másszor a gatyámat áztattam el.

Az meg a hab volt a tortán, amikor bátyó - mivel neki ugye fel van kötve a válla - záráskor velem csukatja be az üzletet, redőnyt, és mivel múltkor ez cirka 10 perces akció volt részemről (ha ő csinálja akkor kb. 15 másodperc), így addig is beült a kocsiba, és onnan nézett. Néha odaszaladgáltam, hogy melyik kulcs is zárja ezt vagy azt, mi az, hogy amelyik bereszelt, mindegyik be van reszelve, stb., míg végül mind a száz zárral végeztem, plusz a redőny is, amikor döbbenten ráeszmélek, hogy a táskámat meg bent hagytam..
Tesóm jól viseli a dolgot, csak annyit fűz hozzá, hogy legalább gyakorlom a zárást, én meg betudom annak, hogy most már a fejem tetejére is állhatok, akkor is ilyen ez a mai napom, és csak remélhetem, hogy másnapra elmúlik.
T.-nek meg ma megírtam, hogy ha látta volna a tegnapi napom folytatását, azt mondaná, még a squash ment a legjobban, és megígérem, hogy hétfőn (akkor megyek hozzá) nem megyek ki a vadkender ültetvényemre.

Aztán elolvastam a frontjelentésben, hogy mi volt tegnap; enyhe hideg - és melegfronti hatás, de az arra érzékenyeknél fejfájást, vérnyomás-ingadozást, és szédülést okozhat, hát mindhárom megvolt, köszönöm.

B. éjjeli sms-ét reggel olvastam, azt írta fél 10 körül fog felvenni ma valahol. Később hívott, hogy még le kell adnia kisB.-t, meg bankba menni, mert ma hajnalban indulnak nyaralni, és el kell intéznie pár dolgot. Megegyeztünk, hogy 3/4 10-kor hív, és majd odajön értem, ahol éppen vagyok.

Reggel bátyóval 9 körül találkoztunk az üzlet előtt, elugrottunk együtt egy kollegájához visszavinni árut, majd amikor ott pont végeztünk, hívott B., hogy akkor hol vagyok, mert ő végzett. Végül sikerült összehozni a közös találkapontot, még pont útba is esett, amerre mentünk. Pár perccel előtte felhívott, hogy hogy vagyok, meg hogy közölje, hogy új kocsija van. Mondtam, hogy akkor dudáljon, ha mellém ért, mert különben nem fogom felismerni, de megnyugtatott, hogy menni fog, csak egy nagy, fekete, batár, hátul sötétített ablaküveges járművet kell figyelnem, mire gyorsan közöltem, hogy én olyan kocsiba nem fogok beülni, tiltja az erkölcsi- és szépérzékem, de aztán végül mégis beültem, sőt, a nap végére egészen megbarátkoztam az új gépezettel, és azt is megállapítottam, hogy illik B.-hez. Jó kis masszív autó, tekintélyt parancsoló, de mégse tolakodó (azért a besorolásnál mindig beengedtek minket a sorba).

Azon vigyorogtam, hogy ma sikerült egy olyan összeállítást magamra húznom (gatya + felső), amiről hirtelen eszembe jutott, amikor egyszer pár éve abban voltam, és edzés után B. csillogó szemekkel közölte, hogy "nagyon jól nézel ki". Valahogy ez megmaradt, talán mert nem értettem igazán, mi tetszett neki benne annyira. (meg mert nem hallani tőle ilyesmit  annyira gyakran, hogy el lehessen felejteni..) Úgyhogy amikor beültem a kocsiba reggel, és puszira tartotta az arcát, majd azt mondta jól nézel ki, nem bírtam nem mosolyogni fülig érő szájjal.

Mentünk I.-hez, a nagymesterünkért, illetve vele volt leghűségesebb tanítványa is, R., akit természetesen már ismertem, mert járt már ő is Magyarországon. R. nem tud magyarul, csak angolul, így még egy kis nyelvgyakorlás is befigyelt a mai napra.
B.-vel útközben odafele tervezgettük a programot, szerencsére a fürdőt elvetette, mert I.-nek nem tenne jót a forró vizes áztatás (én meg csak szimplán utálom magam órákig áztatni egy közfürdőben), Egert szintén, mert I. bottal jár, és hát idős is már azért, nem bír sokat gyalogolni, így B. felvetette, hogy mi lenne, ha Tropicarium-ba mennénk mondjuk. Rögtön felcsillant a szemem, mert már egy ideje szeretnék oda eljutni, úgyhogy letettem a voksom az ötlet mellett, majd megbeszéltük, hogy hova menjünk ebédelni, ami végül változott, de sebaj.

Tehát irány a Tropicarium, B. a bejáratnál azon röhög, hogy I.-nek és R.-nek végülis nem is lesz olyan nagy poén, mert hát azért Ausztráliában van náluk egy s más, de közöltem, hogy én viszont nem láttam még, úgyhogy jó ötlet volt (fő az őszinteség). De aztán jó volt, mert B. és I. útközben jól eldumálgattak, én meg R.-el nézegettem a különféle halakat, hüllőket, fosszíliákat és egyebeket, R. fotózott is párat, meg csomó érdekeset mondott néhányukról, meg elmesélte, hogy kígyókat szokott a nyaka köré tekerni néha, meg múltkor leúsztak egy cápához. Jó kis illusztráció volt mindehhez a környezet, főleg a bazi nagy ráják és cápák, akik a fejünk felett úszkáltak. Rettentő érdekes volt. Izgi volt még a piranja is, akik nem is tűnnek annyira parás állatkáknak, míg ki nem nyitják a kis szájacskájukat, brrr. Volt még rájasimogató is, amibe először beleborzongtam, amikor láttam, hogy 8-10 éves forma gyerekek könyékig lógva pancsolnak a kis medencében, de aztán elolvastam a kiírást, miszerint ezek angyalarcú ráják, szelídek - méregtövisüket csak védekezésre használják. Hát, nem tudom, én inkább azért kihagytam a simogatás élményét. Jó fej volt még az aligátor, aki álmosan pislogott, meg a tehénhal (szegényke tényleg nem valami fotogén, de azért nagyon cuki).

Az élmény után megittunk egy bambit, aztán elindultunk az étterembe. Végül azt találta ki B., hogy mivel I.-nek ebéd után le kell pihennie egy órára, inkább menjünk az ő (azaz B.) környékén egy kajáldába enni, aztán utána felmegyünk hozzá, és ott beszélgethetünk tovább.
Az étterem egész jó volt, rajtunk kívül senki nem volt, kiültünk a teraszra, és bár a vége felé már kezdtem fázni, kellemes volt ott ücsörögni a levegőn.
Rendeltünk, B. elintézte, hogy a szakács kreáljon valami magyarosat I.-éknek, aztán még az ételek előtt rendelt egy előétel-tálat, libamájjal, libamellel és zöldségekkel, majd előrelátóan hozatott még libamájat és lilahagymát, amiket el is pusztítottunk mind, isteni volt a kettő együtt, majdnem jól is laktam, mire kijött az étel.

Én pulykatallérokat rendeltem sajtos bundában, Cézár-salátával, egész finom volt, bár a hús felét se bírtam megenni. Aztán I. kapott még egy túrós palacsintát, aminek isteni illata volt, de én úgy belaktam, hogy mozdulni se bírtam.
Utána tehát elmentünk B.-hez, I. lepihent B. csodafoteljében, teljesen bepunnyadtunk, R. be is aludt a végére (főleg mert szegény nem tudott bekapcsolódni a társalgásba), én meg kértem B.-től egy kávét, hogy kitartsak még. Csinált nekem egy isteni finom cappuccinot bögrében, komolyan ritkán lehet ilyen finomat találni még kávézóban is. Szóval mennyei volt, a fehér bőrfotelbe süppedve, isteni cappuccinot kortyolgatva, B.-vel az oldalamon, I.-vel beszélgetve sziesztázni kicsit. Közben arra gondoltam, hogy szép az élet, na.

És két megdöbbentő esemény, pontosabban az egyik annyira persze nem újdonság, de azért elgondolkodtató, miszerint B. mindenképpen velem szeretne gyerek klubot nyitni, és a nap végén már kifejtette, hogy mi szeretnénk (nincs appelláta), a másikról meg (még) nem akarok írni, de megtudtam, hogy egy igen felelősségteljes pozícióra jelöltek ki a jövőben. Én csak pislogtam, B. büszkén vigyorgott, I. meg somolygott azon, hogy csak most tudtam meg. "Azért te lettél, mert a te nevedet húztuk ki. Felírtuk a neved tizenkétszer, bedobtuk egy kalapba, és..hopp! hát pont téged húztunk!"

Hazafele óriási gyönyörű szivárványt láttam, olyan jó volt, ahogy a HÉV-en mindenki azt bámulta mosolyogva..
Szép nap volt nagyon.

Bátyó meg még az étteremből hazafele hívott, hogy elesett a biciklivel a Margit hídon, és kiugrott a válla, épp a János kórházban ül a röntgenre várva. :( Még csak ez hiányzott. Öröm az ürömben, hogy a bal válla, és sikeresen visszarakták, de azért nagyon kellemetlen a dolog. Szegényke.

Hétfőn már mentünk tárgyalásra egy nagy cég tulajával, ma meg bátyó magával vitt a szokásos kis körútjaira - voltunk követ venni, bejártuk a nagykereket, fémjelző hivatalban voltunk, pénztárgépet javíttatni, és ilyenek. Még a héten pedig tervezzük, hogy kimegyünk Bécsbe, azt is munka ügyből kifolyólag.

Ma meg írt B., hogy ráérek-e holnap napközben, mert vele lesz I. (a nagymesterünk) Ausztráliából, és lehet, hogy elmennek fürdőbe, vagy Egerbe, vagy valahova. Jól hangzik nagyon, és jólesik, hogy gondolt rám.

Szóval zajlik az élet, és ez jó most.

Hát eljött ez a nap is. 8-kor kezdődött a móka, de még szombaton mindenki feliratkozhatott egy időpontra, így nem kellett mindenkinek reggel 8-tól ott görcsölnie egy halomban.
Én 8:55-re tudtam leghamarabb feliratkozni, így odamentem fél 9 körül.
I. is nem sokkal azelőtt érkezett, leültünk a lépcsőre, és elkezdtük memorizálni amit még lehet. Pont előhúztunk egy problémásabb tételt, amiről elkezdtünk beszélni, amikor rám szóltak, hogy menjek be, mert én jövök. A lépcsőn felfelé még izgatottan kérem az egyik csajt, hogy mondjon pár szót arról a tételről, végül mond két szót, én meg már bent is vagyok a teremben, és kihúzom a tételt. Igen, igen, természetesen pontosan azt a tételt. Annyira tipikus, mindig ez van. Húzok még egyet, kereskedelmi és vállalkozási ismeretekből, aztán - mint aki a vesztőhelyre megy - lerogyok az egyik padra, és körmölöm, ami jön.
Az egyes tétel 3 al-tételből áll, plusz a kereskedelmi tétel is van, így a rendelkezésemre álló kábé 1 óra pont elégnek bizonyul. Szerencsére az utóbbiból egy könnyebbet húztam, ez valamennyire megnyugtat.

Végül eljön az én időm, elmondok mindent, amit tudok, majd amikor megköszönik, felállok, és amint becsukom magam mögött az ajtót, elkezdek ugrálni a folyosón. Sikítozni is szeretnék, de azért disztingválom magam. Szabad vagyok!! Még fel se tudom fogni.

Rohanok telefonálni bátyónak, hallom a hangján, hogy legalább annyira örül neki, mint én. Utána összeszedem magam, és visszamegyek lelket önteni a többiekbe.
A tanár közben megmutatja a gyakorlati eredményeket - egyetlen 5-ös lett (az egyik srácé), a második legjobb pedig az enyém lett(!!!). Ezen azóta se tettem túl magam. Szinte hihetetlen.

Végül 3-kor levizsgázik az utolsó áldozat is végre, majd 1 órát tanácskozik a vizsgabizottság, végül eredményhirdetés. A szóbelire végül 5-öst kaptam. :) Meseszerű.

Találkozom A.-val, bátyó meg meghív ünnepelni a Pomo D'Oro-ba. Elég jó hely, a pincérek profik. Nem könnyű választani, de végül maradok a "Capellecci tészta (mangold levéllel és taleggio sajttal töltött tészta, sonkás gombás tejszínraguban)" c. hangzatos ételnél. Egyszerűen isteni, de komolyan. Méltó az ünnepléshez. :) Desszertként "Édes meglepetést" (Mascarpone krémmel és gyümölcsdarabokkal rétegezett ostyalapok) kapok. Megkóstolom bátyó Panna cotta-ját is, hihetetlen ízvilág az ételekben, el vagyok ámulva. Persze magasak az árak, de egy ünnepi alkalom azt hiszem megérdemli.
Jól vagyok, nagyon.  

Szóval akkor a vizsgáról.
Szombat reggel volt a gyakorlati része, 10-re kellett menni. Persze én - biztos ami biztos - előbb elindultam egy jó fél órával. Beálltam a 86-os megállójába a Batthyány téren, és buzgón vártam is a buszt, amikor odalép hozzám egy virágárus néni, hogy ha a buszt várom, akkor szól, hogy ma nem jár. Persze kisebb szívrohamom lett rögtön, odavágtattam a felfedezett kiíráshoz, majd el az ott megadott új felszálló helyre. Útközben kezdett gyanússá válni a dolog, így előreszaladtam a sofőrhöz, hogy megkérdezzem jó irányba megyek-e, de egy pasi mellettem éppen gőzerővel szidni kezdte Demszkyt és a felmenőit, így a sofőr nem volt képes túlharsogni a pasit a nekem szánt válaszával. Biztosítottam róla, hogy egyetértek, csak egy pár másodpercre hagyja abba, majd végre megkaptam a választ is, miszerint pont az ellenkező irányba száguldunk, mint amerre nekem jó lenne. Szívroham nr. 2.
Végső kétségbeesésemben odarohanok a Széna térre, ahol ugye mindig tucatnyi taxis lebzsel, mondván már nem kockáztatok, irány egy taxi. Mondanom sem kell, Murphy megint befigyelt, ugyanis mindössze két taxis autó állt a téren, egyikbe se volt egy lélek sem. Hívom az egyiken feltüntetett számot, de senki nem veszi fel. Már az idegösszeomlás szélén állok, amit nem volt nehéz előidézni bennem, hiszen a vizsgaparától amúgy is görcsöltem. Végre a másik taxin lévő számon elérem a központot, ahonnan kapok is egy taxist pár perc múlva.

Sikerül odaérni időben így, még a vizsga előtt megbeszélünk valamit a számításokkal kapcsolatban a többiekkel, pontosabban én felvetem nekik, hogy szerintem így van - mint utóbb kiderült, ha nem teszem, valószínűleg mindannyian megbukunk, ugyanis a számítások érték a legtöbb pontot az egészben. Nagyon durva.
Két elnök van bent, és két tanár, a vizsga 4 órás, 20 tárgyat kell beazonosítanunk, megállapítani a kőről, hogy valódi-e, ill. milyen kő, fémjeleket felismerni, gyémántot és színes köveket értékelni, felvásárlási és fogyasztói árakat kiszámolni.

Szerencsésen végül túlesünk rajta, a fiúk invitálására pedig a nagy izgalomra beesünk a szemben lévő lepukkant kis krimóba egy felesre. Ránk fér. Egy ideig csak sóhajtozunk, törölgetjük magunkról a verejtéket, majd kezdünk belemenni a holnapi szóbeli tételekbe, amikor is mindenki ráeszmél, mennyi mindent nem tud még, így végül hazamegyünk.
A para folytatódik. Jelszó: csak görbüljön.

Este hív a tanár (ő javította), hogy teljesen ki van akadva és forr a feje, mert olyan hülyeségeket és apróságokat rontottam el, hogy el sem hiszi, és nem tud vele mit csinálni - persze az ájulás kerülget, mert azt hiszem megbuktam, míg végül ki nem nyögi, hogy "..csak 4-est tudok rá adni!!!" Majd kiugrok a bőrömből, legalább ezen nem kell görcsölni.
Már csak a szóbeli van hátra.

SIKERÜLT!!!

Még el se hiszem, túl vagyok rajta, és végül nagyon jól is sikerült, várakozásaimon felül. Szabad vagyok! :))))

Este majd részletek, most mennem kell. :)

Megint hányingerem van. Lehet, hogy a Red Bull? Fúj. Ráadásul álmos is vagyok.

A nagy tanulás közötti kikapcsolódásként elmentem az üzletbe, bátyó rendelt nekem addigra pizzát a Fratelli-ből (megint elszúrták a szélét, kissé fűrészpor ízű volt és égett). Ródiumoztam kicsit, segítgettem ezt-azt, dumáltunk, aztán tanulgattam is azért (figyelitek a gyakorítóképzőket..).

A Red Bull-ban az a jó, hogy tényleg szárnyakat adfelpörget, és a cukormentesben annyi kalória van, mint kb. 4 Tic-tac-ban. Viszont kb. 10 percenként hugyoznompisilni kell tőle, ez mondjuk itthon nem gond, de útközben kellemetlen lehet. Most meg folytatom a tanulást, közben kifestettem a körmömet (amit évek óta nem csináltam, dehát pótcselekvésként kell valamit, ugye), és a mai nap legjobb híre, hogy nemsokára House (szívecskés, szirupos, sóhajtós, nyálcsorgatós smiley).

Nincsen semmi, pontosabban nem tudom mi van. Napok óta "fáj" a szemem, vagyis inkább állandóan le akar csukódni, de nem azért, mert álmos vagyok, hanem mert iszonyú fáradt. De hogy mitől? Azt nem tudom. Tegnap este le is feküdtem már 10-kor, 6-kor meg felkeltem, és az első gondolatom az volt, hogy hánynom kell. Aztán még olyan rosszul voltam, hogy muszáj volt visszafeküdnöm, fél 8-ra aztán elmúlt.

Szóval ilyenek vannak, lehet, hogy a hétvégi vizsga stresszel engem ennyire. Izgulok is mondjuk nagyon, mert még annyi mindent kell addig megtanulnom, hogy magam sem hiszem el.
Dobtam egy zuhit, ettem egy tál müzlit, idekészítettem a Red Bull-t, és most megyek nyúzni az anyagot.

Ja, és most reggel csomó hülyeséget álmodtam, de a legviccesebb az volt, amikor valaki megkérdezte álmomban, hogy és most, hogy lediplomáztam, mit fogok csinálni, én meg rávágtam, hogy francia fordítói suliba megyek. Az érdekes ebben az, hogy ezen tényleg gondolkodtam egy ideig régebben, de hogy most ez hogy jött elő.. rejtély. Na, megyek.